Az alábbi post egy újabb kérdést tár elénk. Harminc évesen lehet az ember újra szerelmes? Megérné kilépni egy jól működö kapcsolatból a bizonytalanságért?
télkezzetek! Még nem történt semmi, semmi visszafordíthatatlan, de sajnos, ha nem lépek (vissza) fog történni. Bemutatkozásként annyit, harmincas éveimben járok, tizenhárom éve élek a férjemmel, békében, boldogságban, jól élünk, szeretjük egymást. Gyerekünk nincs, egy betegség miatt nem is lehet. Tanulok, dolgozom, szórakozom, élem az életemet, férjemre mindig számíthatok, mindenben. Tavaly majdnem meghaltam, iszonyú akaraterővel összeszedtem magam, természetgyógyász segített, az orvosok már lemondtak rólam. Az, hogy még itt vagyok köztetek, az élők között, lehet, hogy a véletlen, a szerencse műve, de lehet Isten kívánsága is, akinek tervei vannak velem. Ezek az előzmények.
A baj ott kezdődött, amikor egyik barátnőm szakított a fiújával, nagyon bánatos volt, próbáltam neki segíteni, elvittem társaságba, bulikba, mindent megtettem (öngyilkos akart lenni), most már úgy néz ki, rendbejön. Egy rockzenekar zenélt az egyik szórakozóhelyen (ahova, mellesleg úgy magamtól soha nem mentem volna el). A gitáros fiú fiatal (jó, tudom, most sem vagyok még öreg, de tinédzser-kori magamat) önmagamat idézte elém. A koncert után odajött hozzánk, láttam, hogy felém jön, de bebeszéltem, hogy Anikóval (a barátnőmmel) akar beszélgetni. Anikó nagyon szép, értelmes, kedves lány, én pedig egy senki vagyok mellette, bár mondják, hogy különleges ember vagyok, külsőleg nem jól nézek ki, na valljuk be, ez van. Mégis... egy egész éjszakát, hajnalt végigbeszélgettem a fiúval, reggelre rájöttünk, hogy rokon lelkek vagyunk, de annyira, hogy nagyon. És aztán találkoztunk többször is, megállapítottuk, hogy jó barátok vagyunk. De már nem merek ránézni, mert ahogy visszanéz, abban minden benne van. Semmit nem tettünk, semmit, amiért bárki megvethetne, de már nem bírom tovább. Azt hiszem, ez a szerelem, a szerelem, amiért lehet, hogy életben tartott az Isten. Nem akarom megbántani a férjem, és megcsalni sem akarom, de az utóbbi fél évben csak azon gondolkoztam, miért hagyott engem életben a feljebbvaló? Mi a boldogságom? Félek, nagyon félek, hogy ez a válasz a kérdésemre. És akkor elvesztem, nem vagyok se szép, se jó, és már fiatal sem annyira, rengeteget kockáztatok, hisz a férjemen kívül senkim sincsen, mindenkim meghalt, ő a családom, nem akarom elveszíteni. De ez az a szerelem, amire mindenki a világon, aki kimondja a szerelem szót, erre gondol... Bűnös vagyok-e a gondolataimért? Megvettek-e az érzésért? Mert én magamat igen. Nem bírok így élni. Segítsetek dönteni.
Köszi mindenkinek.
Anne
